2009. január 2., péntek

Visszaemlékezés


Bár már javában mindenki az újévi fogadalmát teszi, és előretekint, én még egy picit vissza.
Mazsola kért, hogy meséljek, s nem illik nem játszani véle, ha hív, ha kíváncsi rám. Ha kedves olvasóm, Te már csak az előretekintő állásban vagy, itt hagyd abba, mert én még karácsonyozom most.

A karácsonyi emlékeitek közt, szintúgy mint nálam is, a hatalmas plafonig érő fa, a csengőszó az, ami nagyon kicsi koromtól már felidézhető.
De most én mégis másról írok, olyanról, ami kicsit más, de mégis karácsony.
Nem voltunk és nem is vagyok templomba járó, így nem voltunk szenteste misén sem, de voltak szokások, amiket mind apum és anyum is betartatott velünk.
Jaj, de "nemszerettem" dolgok voltak ezek, s most jaj, mit nem adnék mégis, ha én is átadhatnám a saját gyerkőceimnek, de dacolnak velem ugyanúgy, mint én tettem.

Nálunk a karácsonyi ebéd még böjti étek volt.
Legelőször mézes pálinka. Ha csak annyira, hogy "belenyaltunk", akkor is.
Aztán alma, diót, szőlő. Mindenki a gyümölcsös kosárból maga választotta ki a neki tetszőt, s ó de féltünk a felvágással, feltöréssel, hogy nehogy beteg legyen belül a gyümölcs, mert akkor beteges évnek nézünk elébe.
Aztán jött a fokhagyma. Csak egy gerezd, mert marta ám a szám, de mégis kellett, hogy elkerüljük, ha a jóslat már rosszat ígért volna.
A leves bableves, melybe belevághattuk a megmaradt fokhagymánkat, s jött a mákos csík. ( nem engedett anyukám, s még a férjhezmenetelem előtt meg kellett tanulnom gyúrni, csíkot készíteni, mert a legjobb az igazi házi tészta)
Már nagylány voltam, s emlékszem hogy mikor apukám az első villával a szájához emelte a tésztát, ki kellett kapnom a kezéből a csíkkal együtt, (a másodikat a húgomnak) és szaladnunk kellett vele a kapuba, s addig ott állni, míg nem jött arra egy férfiember.
S bizony mondom, ha hiszitek, ha nem, mert anyukám nagyon megjegyezte, olyan nevű lett a férjem.


Büszke vagyok arra a sok régi szokásra, dalra, tájnyelvi kifejezésekre amiket hoztam magammal.
Amikor két évig Pomázra a tájházba jártam, s kosárkötést és egyéb népi mesterségeket tanultam és gyakorolhattam, olyan sokat tudtam a tarsolyból előhúzni, ami melegséggel töltött el.

Mikor a drága nagymamim azt mondja, most karácsonykor az új horgolt kardigánomra, (melyet anyukám készített nekem hosszan és nagy gonddal) hogy -Szép "fínyes" gombot vegyek ám rá!- megmosolygom, hogy milyen drágán fejezi ki magát, de nem tudok nem figyelni arra, hogy mikor tegnap a gyerekeimért hazautazva benéztünk hozzájuk új évet köszönteni, ne a férjem küldjem előre jó hangosan mondva a jókívánságokat, hogy a ház népére nehogy balszererencsét hozzak azzal , hogy nő létemre én lépjem át elsőként a küszöbüket.

Jó, hogy közöttünk vannak még, s remélem maradnak is még minél tovább.

1 megjegyzés:

Zsófi írta...

De jó, hogy írtál ezekről! (-nálunk is böjt volt/van egészen a mise utánig:))