2008. nov. 17. 12:55
Ralina, akire úgy felnézek, s aki folyton bátorít, egy játékra hívott.
A játékszabályok a következőek:
1. Ha téged jelölnek ki, rakd ki a blogodba ezt a képet és írj egy bejegyzést a gyermekkori emlékeidről.
2. Nevezz meg 7 bloggert, akinek szívesen továbbadnád a feladatot!
3. Linkeld be a blogok címét! Azt is, akitől a "díjat" kaptad!
4. Privát üzenetben értesítsd a kiszemelt bloggereket!
Borzasztóan kezdőnek érzem magam, s számomra a "blogosok" világa még mindig titokzatos egy társaság, s mivel csak Ralinával levelezem közülük, nem tudom most még másnak továbbküldeni a játékot, de mesélni, azt szívesen teszem.
Én is egy parányi faluban laktam a Mátraalján. Nagyon szép gyermekkorom volt ebben az alig 2 ezer főt számláló kisközségben.
A házunk előtt egy felvásárló telep, ahol tavasztól őszig nagy volt a nyüzsgés. Imádtam a nyarat, mert míg várakoztak a gyümölcsöt hozó nénik és bácsik, addig megkínáltak bennünket a húgommal az épp aktuális finomságokból. Ők is eszegettek, s közben szanaszét szórták a ságrabarackmagokat, s mi este mikor az utcában lakó gyerekekkel összeverődtünk, felszedtük és kővel feltörtük őket. Imádtam. Nem kevésbé a zöld levelek közt megbúvó papsajtot, ami számunkra manna volt.
Nagyon szerettem kint játszani az utcán. Egy emlékkép van a fejemben, amikor bújócskázunk, s apukám és anyukám kint áll a teraszon, és kiabálva figyelmeztet bennünket, hogy jól húzzuk le a fejünk, mert felénk tart a hunyó.
Szerettem a nagy disznóöléseket, amikor a nagycsalád összeverődött, s hajnalban keltünk mind, és a legkisebbeknek is volt valami fontos dolga. A legkedvesebbek számomra mégis a köszöntések voltak. Istvánkor, Margitkor, Rozálkor mind összegyűltünk, énekelve köszöntöttük az ünnepeltet, finomakat ettünk, s nagyokat beszélgettünk, játszottunk. S ezeknek se vége, se hossza nem volt, mert sokan voltak Margitok, Istvánok, Rozálok a családban, így előfordult hogy egy hónapig jártunk egymáshoz.
Szerettem a falu szélében a temető mellett az őrületesen nagy dombról a szánkóval való csúszkálásokat, mikor közben különféle feladatokat kellett teljesíteni, pl. felvenni a lehelyezett sapkát a földről, de szép emlék az is, mikor a szüleimnek utat kellett vágni a házunkhoz vezető járdán a fölénk magasodó hóban, hogy haza tudjak menni. Elsős voltam akkor.
Emlékszem a hugival nagy párnacsatákra, a szoba padlóján lévő bírkózómeccsekre, amiben a szüleink voltak a bírók, s ők kongattak, ha a menetnek vége volt.
Nem számított, mikor eltört a karom, hogy mennyire fáj, hátratett kézzel ültem a padban, mert én már büszke kis elsős voltam.
Lehetőségem volt még a TSZ-ben a frissen fejt meleg tejet megkóstolni, szőlőben kapálni, szálvesszőt kötözni, (amit azért még most is hébe-hóba alkalmam van megtenni) s közben a kisebbeknek kijáró pihenőidőben gombát gyűjteni a közeli mezőről, a rögök közt megbúvó kisnyuszikat egészen közelről megnézni, vagy a sor végére kihordott zöld vesszőből bunkert építeni.
Az erdőben apukám mutatta meg nekem a muflonokat, elvitt bennünket a hatalmas kilátóhoz, melyről a közeli településeket, de még a városokat is lehetett látni, vagy az erdei bányatóhoz a Széleskőhöz túrázott velünk.
Szép gyermekkorom volt. Egy falusi gyereknek volt akkor a lehető legjobb dolga. S én ezek közül is a legszerencsésebbek közé tartoztam, mert szüleim igyekeztek a lehető legtöbb élményhez juttatni.
Köszönöm e játékra való felhívást, mert nagyon kellemes, melengető érzés volt visszaemlékezni, s közben elgondolkodni, hogy vajon ennyi szépre az én gyerkőceimnek lesz-e alkalma majd visszagondolni.