A blogolás, mint olyan elgondolkoztatott. Miért is teszem?
Mert jó megmutatni, mit alkottam?
Mert újabb és újabb sikerélményre vágyom azon felül, hogy milyen jó ránézni a kész munkára?
Mindkettő, s még ennél sokkal több.
Megnyugtat, feltölt, valami olyat ad a szépen elkészített kézimunka, amitől úgy érzem a legapróbb hiányzó részt is kitölti bennem és egésszé válok.
Mikor egy szép munkadarab kerül ki a kezem közül,egyrészt megelégedéssel tölt el, másrészt a kommentek hatására én csak úgy hívom " hízik ám a májam " is.
Ha viszont azok hiányát látom, főleg ha a számomra fontos emberek véleménye hiányzik éppen, magamban keresem a hibát.
A most elkezdett mintám megmutattam három, hozzám közel álló embernek, s nem tapasztaltam rajtuk azt a fajta elragadtatást, ami engem most csordultig betölt. Mondván, készítettél már ennél szebbet, nagyobb mérvűt, mire fel akkor ez a fajta rajongás, őrült szerelem?
Nem tudom. Egyszerűen imádom, s köszönöm
Lee-nek, hogy lehetőséget teremtett arra, hogy elkészíthessem azt, amit szinte csak álmomban reméltem.
Hónapokon át néztem a párnát a blogján, kommenteket hagytam Lee-nél, s egyszer csak felajánlotta, hogy elküldi nekem a mintáját. Hát ez nem szerencse?
Bár még tudom, hogy szinte semmi sem látszódik rajta, de én már lelki szemeimmel látom, milyen szép lesz.
S most tényleg úgy érzem, hogy ha nem érkezik egy komment sem, akkor sem leszek, elszontyolodva, mert most annyira magamnak hímzek, olyat, amire kitartóan vágytam. Sokáig kerestem a nappalimba való megfelelő párnamintát, s ez lesz az! Akkor is, ha hófehér!
Nagy merészen írom ám, hogy bizony ebből az alig látszó valamiből hardangeres párna lesz, de szörnyen izgulok, ha a szálkivágásos részhez érek, hogy meg tudom-e oldani.
